Rögtön egy kis magyarázkodással kezdem. Nos hát, Dánia elég szép. Kicsit egyhangú, de szerethető. Főleg, ha azokra az emberekre gondolok, akikkel egy légtérbe voltunk „zárva” a népfőiskola kapcsán. Tényleg nagyszerű közeg. De azért egy kicsit vonzza az embert az újszerűség. Persze voltak kirándulások, bulik és sok érdekes program, de hát a „meg-nem-elégedés” bűne többünket elragadott. :) Arra gondoltunk, ha már egyszer idáig feljöttünk északra, akkor kirándulhatnánk valamerre, persze ne délnek, hanem még tovább. Norvégia jött egyből szóba. Norvégiában aztán tényleg vannak izgalmas fjordok, gyönyörű erdők és hegyek. Mi lenne, ha arrafelé utaznánk el?! Persze mentek az emailek, izzott a googlemaps, pörögtek a norvég weblapok, mire eszembe jutott, hogy ugyan nem skandináv államba, de kicsit nyugatabbra, Írországban, sőt Londonországban is vannak kapcsolataim. Olyan kapcsolatok ezek, amiket szívesen felkeres az ember. Szent Patrik országában unokatestvéreméktől, az idei olimpia helyszínén pedig a már általatok is ismert Tofi barátomtól kaptunk meghívást. Tofiról még azt kell tudni, hogy „há’ együtt voltunk gyerekek!!!” :) Nem is teketóriáztunk sokat, megbeszéltünk minden részletet és kisebb-nagyobb kihívásokon felülemelkedve (a dánoktól is el kellett még azért kéretőzni, a jegyeket is jól időzítve kellett megvenni, a csomagolást is meg kellett valahogy oldani, stb.) negyedmagammal belevágtunk az utazásba. Útitársaim Mészáros Eszter, Szabó Andi és Dunai Márk Bence voltak. És akkor most jöhet a lényeg; az útinapló a beígért kalandokkal.

Utazás:

A terv az volt, hogy minél olcsóbban jussunk el a célhoz. Diákok vagyunk, anyuci, apuci pénzéből nem akartunk sokat költeni. Ezért fapados repülőjegyeket vásároltunk. És megegyeztünk, hogy a testünkön felvitt és a kézipoggyászba elfért ruhák és egyebek elegendőek, nem kell nekünk nagy csomag. :) Őőő… Azért több réteg ruhában elég viccesen néztünk ki. A járatok így kapcsolódtak egymáshoz: Billund (Dánia) – London, majd London – Cork. És napokkal később pedig Dublin – London, London – Billund. Az első járat tehát Billundból indult reggel 6:25-kor, amihez 5:50-re legkésőbb be kellett csekkolni. Ahogy emlékszem, időben odaértünk a reptérre (köszi Lala!), csak az átvizsgálás után a vámmentes részen kicsit lazára vettük a figurát és nézelődtünk, mire valaki négyünk közül megkérdezte, hogy amúgy mikor is van kapuzárás? 5:50-kor – válaszoltuk. Az jó, mert 6:10 volt ekkor. Rémülten kerestünk egy táblát, ahol a kapuszámokat mutatják a járatokhoz, ami ekkor már pirosan villogott ezzel a felirattal: „final call”, azaz utolsó pillanat van a beszálláshoz. Fejvesztve rohantunk, szinte átrepültünk az útleveles vizsgálaton, ahol a rendőrök szánalommal teljes röhögésére emlékszem csak, majd utolsó utáni utasokként (Babits is megirigyelné e kifejezést), a már rég elpakolt pultos csaj végül is érvényesítette a beszállókártyáinkat és nem kis hálával a szívünkben, helyet foglaltunk a járaton. Huh, ez meleg volt. Szomorú vége lett volna ennek a tíz napnak, ha már rögtön az elején megcsúszunk. De ez csak a kezdete volt az egész napos „nem hiszem el” érzésnek… Épségben megérkeztünk londoni Stansted-re, ahol néhány óránk volt csak, hogy átjussunk az angol főváros átellenben lévő Gatwick nevet viselő repterére, ahonnét corki repülőnk indult. Egy olcsó buszjáratot kinéztünk magunknak, amivel pár fontért bevittek minket a centrumba, ahonnan egy másfél órás sétával egy újabb buszra szállva szintén néhány fontért kikerülünk a Gatwickre. Igen ám, de a busz, amivel a Stansted-ről jöttünk finoman szólva lerobbant.

A rossz az volt, hogy a sofőr folyamatosan nyugtatgatott bennünket, hogy nemsokára jön a mentesítő járat. Na az a nemsokára másfél óra volt. Tiszta idegek voltunk és tudtuk, hogy gyalog semmiképp nem érünk oda a csatlakozáshoz, sőt metróval is elég necces, de legalább arra van esély. Fogtuk magunkat és elmetróztunk a megállóhoz, ahol a már megszokott tempóban rohantunk a buszhoz, ami az orrunk előtt hagyta el a megállót. Na ebben a pillanatban éreztük, hogy most már tényleg para van, de higgyétek el, folytatódott. Amikor a nagy rohanásból lelassítottunk, egy kelet-londoni taxis próbált segíteni. Két dolog lepett meg: az egyik, hogy erősködött, hogy nehogy vele menjünk, mert ő méreg drága, úgy sem tudnánk kifizetni, a másik pedig, hogy egy valamiféle „szent péteri” közbenjárást éreztem, és valahogyan megkaphattam a nyelvek adományát. Nos, nem tudom kinek vannak tapasztalatai kelet-londoni akcentussal, de ez valami félelmetes. Az artikulálatlanság és a hadarás egy kellemes elegyét alkotva magyarázott a taxis, s a teljes érthetetlenségből mégis sikerült a lényeget kihámoznom. Vannak még csodák. Persze vele nem sokra mentünk, de egy másik helybéli fiatal már kicsit megnyugtatóbb volt. Az ő mondatai azóta az utazás szállóigéjévé váltak: „Don’t worry, don’t worry! It’s not a day to be worry!” Azt mondta mindjárt jön a következő busz, azzal is biztosan elérjük a járatunkat. Így is lett, hamarost megérkezett a buszocska, csak éppen annyi problémánk volt, hogy azt viszont nem tudtuk megmondani, hogy melyik terminálról indul a gép, hiszen azt fapados barátaink tintaspórolási elveik miatt nem tüntetik fel a beszállókártyán. Oda csak az a négy-öt reklám fér föl, más kevésbé lényeges információ sajnos nem. Így lehetett még egy dolog miatt aggódni. Persze a fekete gyerek óta tudtuk, hogy ez nem az a nap. Ma nem kell semmiért aggódni. Olyannyira megfogadtuk a tanácsát, hogy aranyosan álomba is szenderültünk a buszon. Mind a négyen. Ez azért köztünk szólva egy elég veszélyes dolog, nem igaz? Persze a gondviselés itt sem hagyott magunkra bennünket és vagy pofonnal vagy simogatással, már nem emlékszem, de lényeg az, hogy felébresztett. Kinyitottam a szemem, amikor az első dolog amit megláttam egy tábla volt amin ez állt: „Gatwick – South Terminal” Abban a pillanatban felébresztettem a többieket és kétségbeesett kérdezősködésbe kezdtünk, hogy a többi utastársunk szerint vajon melyik terminálról indulhat a gépünk. Mondtunk úti célt, légitársaságot, stb. Mire az egyik kínai srác mondta, hogy itt kell leszállni, ő is ezt a légitársaságot használja, és biztos benne, hogy itt kell leszállni. A megnyugtató fekete srác még a megállóból pedig pont az ellenkezőjét mondta. Na mindegy, dönteni kellett. A sofőr sejtelmesen megkérdezte még vagy négyszer, hogy biztosan itt akarunk-e leszállni? Én pedig erősködtem, hogy igen, ez itt jó lesz, köszönjük. Sétálunk befelé a terminálhoz, mire a kínai fickó elejt egy mondatot, hogy igen, ő ezzel a légitársasággal jött tegnap, és az is itt szállt le. Na bumm. Mondom, ez jó! Ismét elöntött a pánik, hiszen az érkező és az induló járatok között nem sok összefüggés van. Szóval valóban előfordulhat, hogy a másik a mi terminálunk. Áhhh! Ez már tényleg sok lenne. De hamar megnyugodtunk, hiszen kis rohangászást követően kiderült, hogy jó helyen vagyunk, valóban innen indul a gép. Az első utunk természetesen az átvizsgálás után a táblához vezetett, hogy minél előbb ott legyünk a beszállásnál. Persze miért is menne ez is zökkenőmentesen. Állunk, ácsorgunk a tábla alatt és már rég elmúlt a papíron előírt kapuzárás ideje, de még mindig nem volt kiírva, hogy melyik kapuhoz kéne mennünk. Mígnem egyszer csak kiírták, de akkor már pirosan villogott! Na kész, tudják, hogy erre jövünk! Rohanás! :) Odaértünk, gond nélkül találtunk magunknak egymás melletti helyeket és az izgalomtól és rohanástól kimerült testünkkel belesüppedtünk az ülésbe. Ismét másfél óra utazás.

A felhők gyönyörűek voltak, szinte kárpótoltak bennünket a fáradalmakért. És hát Írország is csodaszép a délutáni napsütésben, főleg ha a sziklás tengerparthoz közel érkezel a gépeddel. Zseniális! A gépről leszállva, már alig vártuk a következő „nem hiszem el” élményt. Semmi extra nem történt igazából, azt leszámítva, hogy negyed órás bíbelődés után sem tudtunk buszjegyet venni az automatából, s hogy nekem leesett, hogy elfelejtettem a bankkártyám pin-kódját. Szóval csak ilyen kis csekélységek! :) De végül is valahogyan elkeveredtünk Youghal-ba, ahol drága jó unokatestvéremék nagy-nagy szeretettel és meleg vacsorával vártak bennünket! Ezt innen is nagyon köszönjük!

Youghal:

Ebben a csodaszép kis ír városkában három napot töltöttünk. A szállásunk nem unokatestvéreméknél volt, hiszen hál’ Istennek két szép gyermekük is van már, így négyen semmiképp nem fértünk volna el náluk, viszont segítettek jutányos áron szálláshoz jutnunk. Annyit még fontos róluk tudni, hogy egy éttermet vezetnek Youghal-ban, a Lighthosue Brasserie-t. Nagyon helyes kis étterem, ahol finomabbnál finomabb ételeket szolgálnak fel helyieknek, turistáknak egyaránt. Különleges ételeik igazi értékét a friss alapanyagok és a körültekintő, igényes munka adja. Elfogultsággal is vádolhattok! Részrehajló vagyok, de van rá okom! :) Az étteremről egy-két kép:

A szállásunk a Devon View volt, ami a rengeteg Bed & Breakfast között egy igen különleges példány. A jó öreg Paddy bácsi ott a tulajdonos, aki ír akcentusa mellett még süket is, ami igazán izgalmassá teszi a kommunikációt. Az első élményünk vele kapcsolatban ebben a szép viktoriánus házban az első mondata volt; „Do you wanna pay?” :)

Innen kis sétával hamar elérhettünk a partra, amit többször meg is látogattunk:

Meditációra és fontos kérdések eldöntésére is alkalmas ez a hely:

Még üzenetet is küldtünk haza:

Aztán Edével, unokatestvérem férjével is tettünk egy jó kirándulást a környéken. Itt elkapott bennünket egy jókora kis eső, de ez csak szebbé tette a környéket:

Azt hiszem, soha nem felejtjük a parti sétákat, a finom vacsorákat, a reggeli futást és a vidéki írek kedvességét!