Akkor rögvest folytatnám is ott, ahol legutóbb abbahagytam… Szóval beszálltam messziről jött barátom bérelt autójába, de nini, nem egyedül jött értem! Egy kedves házaspár ül a hátsó ülésen! Ekkor még nem sejthettem kikkel van dolgom. Az elkövetkezendő néhány napon felbuzdulva határozottan állíthatom nektek: barátokra leltem! Ezermester, melegszívű, örök-ifjú barátokra! Hogy miért mondom ezt? Olvasva kiderül! :)

Hazaértünk Torontóból. Szállásadóink ugyanis nem konkrétan torontóiak, hanem viszonylag közel laknak ugyan hozzá, de mégiscsak countryside. Későn értünk haza, szóval nem sokat láttam még a birtokból, csak annyit, hogy félig az erdőben van a ház. És az jó! Mármint nekem!

Egy kis ismerkedés (velük és Bianka nevű lányukkal), networking session és vacsora. Tusolni is élvezet egy ilyen helyen. Pazar a látvány és a módszer. De erről többet árul el egy ilyen videó:

Szóval este lett és reggel, a második nap. És Isten látta, hogy ez jó! Meg mi is! Körbevezetett bennünket a házigazda és élveztük a gyönyörű időt! Persze a férfiaknak kell az adrenalin korán reggel! Van aki hard rock-ot hallgat, van aki fut egy kört a kutyájával, vagy más kutyája előtt, vagy egyszerűen csak átugrik az anyóshoz beszélgetni egy kicsit! Mi inkább azt választottuk, hogy kipróbáljuk a házilag készített zipline-t. Hogy mi az? Magatok is megnézhetitek:

A reggeli után fotózgattunk, hódnyomokat néztünk. Ezt érdemes megvizsgálni. Eszméletlenek. A veszély persze fennáll, hogy ha egy olyan fát döntenek ki, ami kidőlve keresztezi a zipline útját, akkor az leszakíthatja a ház kéményét, amibe a zipline fel van erősítve! :) Ennek azért igen kicsi az esélye!

Eztán hamar eldöntöttük, hogy bemegyünk Torontóba. Higgyétek el, van ott még látnivaló, szóval nem elleneztem a dolgot. Befelé menet beugrottunk egy fotós boltba, hogy megvegyünk egy olyan szükséges kelléket a barátomnak, ami nélkül nem tudná használni azt a nagy gépét, amit idáig elhurcolt, és amiért plusz díjat kellett fizessen a vámon. Szóval muszáj volt megvenni. Vagy mégsem? Annyi biztos, indokolatlanul drága. S akkor képzeljétek el azt a szituációt, amikor az asszony nézegeti a cuccot és csak ennyit mond: „Drágám, hát ezt Te is megtudod csinálni, nem?” - Kell ennél több egy férfinak? A magamfajtának nem, de a férj sem volt rest: „Hát, megpróbálhatjuk. Mutasd csak!” És mivel a szemmértéket mindig magánál hordja (közvetlenül az áfa kulcs mellett szokta tartani), így gyorsan megtervezte magában a munkafolyamatot! Ez a kép már otthon készült:

Btw, tudjátok mi a csodálatos ebben az országban? Itt nem akarják „csak-azért-is” nehezíteni és bonyolítani az emberek életét! Számunkra, Magyarországon elképzelhetetlen a tömérdek bürokratikus, hatósági útvesztő hiánya! De itt működik. A legutóbb Jocó (már unom folyton azt írni, hogy szállásadó) készített egy utánfutót. Már ez önmagában megér egy külön bekezdést, de folytatom. Elvitte beregisztráltatni, hogy használhassa az utakon. A következő párbeszéd folyt közte és az ügyintéző között:

"J: Ezt az utánfutót szeretném bejegyeztetni.

Ü: És milyen utánfutó ez?

J: Fekete.

Ü: Jó, de milyen gyártmányú?

J: Ja, magam csináltam.

Ü: Oh, és milyen évjáratot írjunk rá?

J: Hát igazából most lettem vele kész.

Ü: Értem, itt vannak a papírok! Vezessen óvatosan!"

Ennyi. Meg egy bambi. Na de nem akarok annyira csapongani. Ott tartottunk az imént, hogy visszatértünk Torontóba, és a keresett cucc nélkül jöttünk ki a fotósboltból. Aztán gondoltuk, enni is kéne valamit. Valami izgalmasat. Ahogyan ötletelgettünk, egyszer csak bevillant valami. Hungarian Thai Food! Emlékeztek még? Haladó olvasók biztosan emlékeznek, hogy előző bejegyzésemkor beígértem, hogy erről még fogok szólni. Na, most jött el az ideje. Ez az étterem a Kensington Marketen van, közel a Tom’s Place-hez. Takaros kis helynek tűnt. Ki is kértük az ebédünket. Wiener Schnitzel, azaz rántott hús, zöldségek, sült krumpli, valami thai izé, meg olyan hogyishívják. Azokat szépen le miacsudáztuk, és már lehetett is enni. A bohóckodós, sztorizgatós ebédet egy igen finom desszerttel zártuk. Gundel palacsinta! Hmmm! Finom volt. A számla már kevésbé ízlett. Kristóf barátom állta a cekket – ragaszkodott hozzá. De sajnos el kell borzasszak mindenkit, mert a számla nem állt meg 100 $-nál. De azért egy jót ettünk! Köszi Tofi! :)

Innen folytatva utunkat, ami az esőtől ázott utcákon keresztül vezetett, egy zeneboltnak álcázott kacat-boltba jutottunk. Itt vettem is egy kápót a gitáromhoz. 16 $-ról lealkudtuk 9$-ra. Annyira nem rossz. Viszont jó. Ezután pedig hazaindultunk. Útközben nézegettük a város különböző gazdag negyedeit, ahol Jocó korábban dolgozott. Itt valódi milliárdosok laknak. Erre van a Casa Loma is.

Másnap reggel összepakoltunk (Tofi még jön vissza a hét végén), és kezdtük feldolgozni a hely elhagyásának szomorú tényét. Két dolog azonban még vissza volt az indulás előtt. Az egyik, hogy megcsodáljam Jocó barátom kézzel készített postaládáját, amit joggal nevezhetünk Tom & Jerry postaládának, mert hogy úgy néz ki, mint a rajzfilmben és oda is van kitéve, mint ahol a rajzfilmben van. A másik pedig az ATV. És itt nem a tiszteletreméltó kultúr-csatornára gondolok (a „jó ebédhez szól a nóta” és a „deres már a hatá-á-ár” birodalmára), hanem az „all-terrain vehicle”-re vagy ismertebb nevén a quad-ra. Röviden annyit róla, hogy kipróbáltam:

De sajnos elérkezett a búcsú pillanata is. Igazán megszerettem ezt a helyet és a hely gazdáit is! Remélem még találkozunk! :)

Majd ismét Toronto felé vettük az irányt, ugyanis hivatalosak voltunk egy vacsorára. Egy nagyon kedves cserkész ismerős hívott meg bennünket magához, ugyanis a házához közel van egy park, ahonnan elég jól rálátni az Ontario-tóra (fölülről) és ahol egy bácsi különböző műemlékeket gyűjtött össze - gondolván, hogy jó fotótéma. Sajnos fotós barátomnak nem volt akkora ihlete, mint mondjuk Ansel Easton Adams-nek volt a ködös reggeleken, szóval nem készült sok kép. Legalábbis nem a tóról. A vacsora és a beszélgetés viszont nagyszerű volt. Hála érte Krisztina! Ott támadt gondolataimat még nem sikerült papírra vetnem, de majd egyszer az is elérkezik. Úgy mint ennek a bejegyzésnek a vége is. Innen ugyanis már csak egy kalandos határátkelés van vissza, ahol udvariasságból egy órát várattak minket a határon este 11-kor. Amire mi udvariasságból elaludtunk a váróban. De ez már egy következő posztban lesz továbbfűzve.

Thank you for reading!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.