Sziasztok!

Az utolsó amerikás bejegyzésem következik, két részletben (az emészthetőség érdekében). Sajnos az idő előrehaladtával már érzem, hogy nem fogom tudni olyan részletesen és ízesen elétek tárni a velem-történteket, mint amikor még rajta volt NYC utcáinak piszka a cipőtalpamon, de talán nem is baj! Így koncentráltabb, és lényegre törőbb posztok születhetnek.

HÉTFŐ (12.12.)
Miután a Papa kivitt kocsijával a buszmegállóhoz, elindultam NYC-be, hogy ott töltsem amerikai kiruccanásom utolsó 4 napját. Az út most is kilenc óra volt. És ismét lenyűgözött a skyline éjszakai látványa. Leírhatatlan – úgyhogy le sem írom. Inkább ott folytatom, hogy kiszálltam Manhattan forgalmas utcájára a buszból és uzsgyi egyből egy metrót keresni, hogy eljussak szálláshelyemre, a Clevelandban megismert New York Pince tulajdonosaihoz. Meghívást kaptam ugyanis, hogy töltsem náluk ezt a pár napot, ha nem sikerül az eredeti terv szerint megoldani. Nem sikerült, és milyen jó, hogy nem, mert így jobban megismerhettem őket.

A metrónál gondoltam jegyet venni, de nem nagyon volt apróm, meg hirtelenjében a sok csomag terhe alatt görnyedve, és az utazástól kifáradtan nem nagyon fogtam föl, mit is kéne csinálnom egy jegyért. Nos egy helyi fekete srác jelezte a bejárat előtt, hogy neki van jegye, bérlete, mindene, és ráadásul nem is drágán. Gondoltam magamban persze, tudod kit nézz hülyének! De már egyre kínosabbá vált, hogy nem tudok bemenni, sőt azt sem tudom, hogy jó irányban tervezek-e egyáltalán menni. Mígnem felvettem a kesztyűt és megkérdeztem a srácot, hogy hol van az a hely, mire mutatta merre és már húzta is a metrókártyát, hogy menjek – ő beenged – csak két dollárt kér érte. Két dollár? Az szinte semmi, gondoltam. Odaadtam a pénzt, betoltam magam a kapun és hirtelen észreveszem, hogy a srác ezerrel fut kifelé. Na mondom, jól rászedtél öregapám! Utólag persze kiderült, hogy nem miattam futott el, hanem a rendőr miatt, mert nekem igazából jót tett, hisz tényleg olcsóbban adta a jegyet, de illegálisan kér pénzt a no limites kártyájáért. A lényeg, hogy kisebb kalandozással (helyi kedves fekete hölgyek segítsége nyomán) eljutottam a szálláshelyre, Astoriaba. Nem abba, ez egy másik! :)
A fogadtatás nagyon emlékezetes volt. Egy kedves, csinos hölgy rohan feléd örömében és magához ölel, aztán egy igazi úriember férfias kézfogása az ajtóban. No, de ez még nem minden. Asztalra került még egy, s más. Tudjátok, a magyar vendéglátás kihagyhatatlan kellékei: pálinka, bor, babgulyás, rétes. Mindez New Yorkban. Priceless, ahogy egy kedves barátom mondaná! :)
Esti beszélgetés, másnapi tervek, stb. Aztán спать.

KEDD (12.13.)
Három nap komoly városnézést terveztem. Persze szabad volt mosolyognom, csak a tempót és az időkeretet nagyon kellett figyelnem, hogy minden tervezett dolog beleférjen. Na most ez a NY-i búcsúhét méltó lezárása volt egész amerikai kint létemnek, mert ugyanaz történt, mint azelőtt három hónapig - több fért bele, mint gondoltam!
Keddre Manhattan déli része volt betervezve. Első körben lezúztam metróval a South Ferry-hez, hogy kihasználva az ingyen hajózás adta lehetőségeket, Staten Island felé haladva, tiszteletemet tegyem a szabadság szimbólumaként ismerté vált hölgy előtt, akinek a lábánál 1903 óta e szöveg áll:

„Give me your tired, your poor,
Your huddled masses yearning to breathe free,
The wretched refuse of your teeming shore.
Send these, the homeless, tempest-tost to me,
I lift my lamp beside the golden door!”
(Emma Lazarus 1883.)

Ezt követően a World Trade Centert, pontosabban annak helyét kerestem föl. Jártam a Ground Zero-nál. Hát nem sok mindent láttam, igaziból csak rengeteg építkezést. A közelben voltak szép gótikus stílusú templomok. Többnyire az episzkopálisok (az amerikai anglikánok) egyházához tartoznak. Közel volt a Wall Street, úgyhogy elugrottam oda is, hogy megnézzem milyen kemény az occupy, de semmi extrém nem volt, csak kb. 50 ember transzparensekkel sétált és skandált valamit. Annyit értettem csak, hogy a rendőrök csináljanak valamit a lovakkal. Talán nem is akartam megérteni!
Ezután jött a Little Italy, ahol ebédelni terveztem. Ez egy kis része NYC-nek, ahol sok olasz él, és csomó olasz étterem és bolt található arrafelé. Az étteremtulajdonosok leleményesen nem várnak a vendégekre, hanem kimennek eléjük az utcára és igyekeznek becsalogatni őket. Több-kevesebb sikerrel. Az egyik fazon például megkérdezte a járókelőktől, hogy milyen nemzetiségűek. Svájciak - felelték. „Ohhhh – mondja a csávó – dehisz’ akkor maguk csinálják a legjobb sajtokat meg túrókat a világon (már ezzel vitatkoztam volna) – persze a hölgyek bólogattak. Mire a fickó „én csinálom viszont a legjobb tésztát a világon! És tudják miért? Cause I'm italian!” – és magabiztosan megfordult majd visszament az étterméhez. Azt már nem láttam, hogy a hölgyek végül betértek-e a meggyőző érvek hallatán, hiszen engem is elkaptak egy étterem előtt, és valójában nem az érvelések, hanem a korgó gyomrom vett rá az ebédre. Még szürkebarátot is kaptam a pizzámhoz! A helyemet pedig sikerült úgy kiválasztania a pincérnek, hogy egy gyönyörű olasz hölgy ült velem szembe, kb. 40 cm-re az asztalomtól. Egy-két mosolyt engedtünk meg magunknak, mígnem elérkezett a „hát-persze-hogy-van-kandúrja-az-ilyen-cicáknak” élmény. Olasz macskákkal nem versenyzek. Főleg nem olasz étteremben olasz nőért és korgó gyomorral. De csak ezen múlott, higgyétek el! :)

A finom ebéd után Chinatown felé indultam. Ezek a városrészek egymás mellett vannak, igazából nem is tudni hol kezdődik az egyik, és hol a másik. Itt csak a városkép és az emberek érdekeltek. Tiszta Peking. Nem mintha valaha is jártam volna Pekingben, de akiknek szintén nem volt még szerencséjük hozzá, azok el fogják nekem hinni! A sétálásból viszonylag hamar kerekedett egy kis kaland. Megpillantottam ugyanis egy feliratot, ami azt jelezte, hogy ez alatt az étterem alatt egy masszázsszalon működik. 20 dollár volt egy fél órás masszázs. Hú, mondom, ennyit megér. Édesapám 15 évig volt masszőr, szóval van már képem az efféle gyógymódokról, de úgy éreztem, ezt nem hagyhatom ki! Le is mentem, és három csíkszemű hölgyemény pattant fel a fotelból egyszerre, hogy megtudják mennyire komoly a szándékom, hogy mennyire vagyok elszánt. Hát olyannyira, hogy harmadik visszakérdezésükkor is azt válaszoltam a „biztosan gyógy(!)masszázst akar” című kérdésre, hogy igen, biztos! Tíz perc után megbántam. Akkor váltak izgalmassá a dolgok, amikor a kiscsaj feltérdelt a fejem mellé az ágyra és teljes súlyával a könyökét a gerincem melletti izmomba helyezte. Egyszer nem lett volna gáz, de tizenötször ugyanoda már kicsit kétségbeejtő. Ott minden végigfutott az agyamon: kész, végem van. Senki nem tudja hol vagyok. Ezek óvatosan kinyírnak, majd eltűntetik a nyomokat. Végülis egy étterem dolgozik fölöttük – lehet, hogy nem csak szemétszállításkor kooperálnak, hanem vannak egyéb pontjai is az együttműködésnek. De szerencsére nem így történt. Az utolsó tíz perc mindenben kárpótolt. Valamilyen csoda folytán a fájdalmaim kellemes bizsergéssé változtak. Mondjuk még két napig éreztem olyan izmaimat a hátamon, amikről nem is tudtam hogy vannak. Nesze neked biológus diploma!
Nem volt már más hátra aznapra, mint megnézni a Brooklyn Bridge-ről a naplementét. Nagyon szép volt. Képeket készítettem, embereket figyeltem és közben „pósapéteri” kérdéseket tettem fel: „mi végre?”



Hazafelé megnéztem az energiapazarlók mekkáját a Times Square-t éjjeli pompájában. Eztán szépen hazatértem barátaim otthonába. Feltett lábakkal aludtam, hogy bírjam a további napokat is vénákkal.

SZERDA (12.14.)
A reggelem már egy kicsit fáradtan indult, de tudtam, hogy nagyszerű nap vár rám. Hogy ne lenne nagyszerű egy nap, ami úgy kezdődik, hogy a Central Parkban reggelizek. Hihetetlen volt számomra, hogy egy ekkora park van egy ilyen város szívében. Szépen, gondosan tartják. Sok kis útvesztővel, mókussal, különféle madarakkal, tavakkal és sok-sok emberrel akik reggeli futásukat, sétájukat, töltekezésüket végzik itt. Zenészek, hot-dog árusok és turisták…



Voltam annál az alagútnál is, ami a Reszkessetek betörők 2 c. sikerfilmben szerepelt.



A CP mellett van jó pár múzeum, mint például a Metropolitan Museum vagy a Guggenheim. Az első terv az az volt, hogy egy nap nézem meg mindkettőt. De ez képtelenség. A Met már önmagában egy teljes napot betöltő és kiégéssel fenyegető méretekkel rendelkező múzeum. Amikor úgy érzed, hogy ennyi kép nincs is, és különben is már negyedszer tévedsz el a sok átjáróban, akkor jössz rá, hogy te még csak a földszinten jártál… Nem mondom, felejthetetlen élmény volt. De sajnos elég hamar azon kaptam magam, hogy mérhetetlen hiányosságaim vannak. Az iskolai művészettörténet óráim derengtek a múltból és egy csomószor csak annak örültem, hogy dejó, hisz erről tanultunk. Szóval múzeumlátogatói skilljeimet még feltétlenül edzenem kell. Amerika ide vagy oda, volt azért némi fejetlenség, na – nincs ezen mit szégyellni.



Egy lenyűgöző élményemet azért szeretném megosztani a sok közül. Mert hát tényleg minden korból, stílusból és világrészről voltak ott csodák, de Dalí…azért ütött élőben.



Az egyetlen magyar vonatkozású dolog a múzeumban, az Moholy-Nagy László: Climbing the must c. alkotása volt (biztos van még rengeteg, de én csak ezzel találkoztam) – persze, ha Jézus magyar volt, akkor a fél múzeum rólunk szól! :)

A múzeum után sétálgattam a környéken, mígnem rátaláltam egy jezsuita templomra a St. Ignatius Schoolhoz tartozó plébániára. Itt épp misére készültek, úgyhogy itt maradtam. A jezsuita atya hamar visszament a sekrestyébe, úgyhogy nem volt nagyon lehetőségem smúzolni vele, de egy helyi néni ellátott némi információval.

Innen dél felé indultam, hogy megnézzem a Rockefeller Centert este. Jégkorcsolyázókat fotóztam meg elsétáltam a St. Patrick Cathedralhoz egy röpimára, majd láttam, hogy holnap este karácsonyi koncert lesz. Tyaahh, akkor visszajövünk! :)

Zárásként egy sétát ejtettem NY utcáin, ahol sok izgalmas kirakatot láttam. Egyet megmutatok:


  Folyt. köv.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.