Sziasztok!

Húha, kicsit úgy érzem, koncepcionálisan összeomlott a blogom! Hiába terveztem, nem úgy alakult. :) Volt egy kis „áramszünet”, de remélem hamar helyreáll a világnak rendje és utólag ez a hónap a "vihar előtti csendként" vonul be a blogtörténelemkönyvbe.
Lássuk csak! Elvileg ugye a kirándulások jönnének. Úgy tűnik gyakorlatilag is. Volt egy pár túra ebben a két hónapban, de ne aggódjatok, így is emlékszem annyira, hogy bátorkodjam élményszerűen leírni őket. Sőt, tudjátok mit, inkább sok-sok képet kaptok. The pictures speak for themselves...

Azt hiszem az első említésre méltó kiruccanásunk nem sokkal az ideérkezésünk után történt, amikor is az egész iskola egy csillagfényes este buszba pattant és nekivágott a tengernek, nevezetesen az Északi-tenger egy közeleső partjának. Hatalmas élmény volt az éjszakában morajló tenger látványa, "hallványa". Nagyon élveztük. Tudjátok, olyan hullám-elől-futkosós játékot játszottunk, felmásztunk a második véhás maradványbunkerekre, csillagnézést imitáltunk és ekkor még a barátságok is javarészt csak "szövőfélben" voltak. Néhány képpel illusztrálnám a leírtakat. Persze mindez visszaadhatatlan, csak azt sem akarom, hogy fukarnak gondoljatok, ezért az immáron félhivatalossá vált blogfotósom (Hanák Milán) képeiből válogattam.

Januárban volt még egy-két fjordos kirándulás, ezekről már részben írtam. Az Ecoclass-el is voltunk néhány helyen, de az ökokurzust külön szeretném bemutatni (ne nevessetek, egyszer biztosan sort kerítek rá!)

Node, volt még pár tenger-látogatás. Az egyik emlékezetes, amikor Hrotkó Bence cimborám felebaráti szeretetének jelét adván meglátogatott és őt is elvittük a tengerre. Hasonlóan nagy élmény volt, különösen azért talán, mert akkora szelet kaptunk, amiről csak eddig hallomásból volt tudomásom. Simán rádőlhettünk a szélre, megtartott minket. Pont így, nézzétek csak:

Itt pontosan nem tudom mit mutogattunk éppen, de valószínűsítem, hogy a fényképet készítő Andinak magyarázunk. Vagy csak egyszerűen átadtuk magunkat az érzésnek...

A következő kiránduláskor (bár lehet, hogy időrendben fordítva volt, de azért csak nem köveztek meg érte) szintén a tengert vettük célba, csak egy kicsit nagyobb kerülővel, az erdőkön keresztül.

Ezen a képen nagyon nézek valamit. Talán mert hallani semmit nem szoktam abban az usánkában. A mellettem lévő úriemberek pedig nem a Szentírást, csak az angol-magyar szótárat böngészik. Akkor még lelkesek voltunk! :)

Valahol megálltunk még a tengerpart előtt a homokbuckákon, hogy uzsonnázzunk egyet. Egészen jól sikerült a csordaalakzatot felvenni. Ez a hely azért is emlékezetes számomra, mert egy lány jut eszembe ezekről a fűcsomókkal díszített dűnékről. Egy lány, aki úgy döntött, leteszteli a tárgyaktól való függetlenségem mértékét, és eldugta az egyik kesztyűmet. Sokáig kerestem, mire úgy döntöttem elengedem, tárgyakhoz nem ragaszkodom. A túra végén kiderült, hogy végig nála volt, és kuncogva nézte végig a bennem lezajló történések arckifejezésekben megmutatkozó vetületét. A lány pszichológiát tanul.

Ilyen szép erdőkön keresztül vezetett az utunk. Piroskával sajnos, a farkassal szerencsére nem találkoztunk. Pedig egy kis borocska, meg kalács biztosan jól jött volna. :)

A legizgalmasabb eseménye azonban a túrának az volt, amikor a hat magyar és egy lengyel fiatalból álló kis társaságunk eltévedt. Az emlékezetes kesztyűkeresés óta mi egy kicsit lemaradtunk, és nem vettük észre, hogy egy erdősávnál lekanyarodtak a többiek az útról be az erdőbe, mi pedig magabiztosan folytattuk az utunkat nyílegyenesen a tengerpart felé, keresztül a végeláthatatlan dűnéken. A közös a magas hegyekben és a síkságokban, hogy messzire ellátni rajtuk. A dimbes-dombos táj olyan, hogy nem látsz túlságosan messzire. Na most egy eltévedési szituációban némi aggodalomra ad okot ez a tény. A vicc az volt, hogy egy idős házaspár futott felénk a tengerpart felől, akiktől megkérdeztük, hogy láttak-e fiatalokat arrafelé. Mosolyogva azt mondták, hogy nem. Mi is mosolyogtunk és hangosan mondogattuk egymás között, hogy "mekkora arc az öreg, van humorérzéke" meg "jó vicc, csak az a baj, hogy átlátszó", és hasonlók. Aztán amikor kiértünk a tengerre, akkor láttuk, hogy nincs humorérzéke, pontosabban ránk nem pazarolja, mert nem viccelt, tényleg nem láttak senkit. No, csak semmi pánik. Egy, nem tudjuk hol vagyunk, kettő, nem tudjuk hova kell menni, három, nem tudjuk hogyan juthatnánk haza. Persze ura voltam a helyzetnek és máris telefonálni kezdtem. :) Az egyetlen közös pont a tájékozódásban az éppen fejünk fölött elhaladó helikopter irányvonala és ennek a Nappal bezárt szöge. Ebből próbáltuk meg elmagyarázni a többieknek telefonon, hogy merre lehetünk.

Ez a kép az újra-együtt-a-csapat élménye előtt készült két perccel. Némi agónia ismerhető fel a képen, de ez csak a látszat. Mi szeretünk eltévedni. Vagy nem is, inkább megtalálva lenni jó. Persze ahhoz el kell tévedni egy kicsit! A lényeg, hogy tudjuk merre van az előre?! :)

Tengerparti humorra is volt kapacitás. Ezen a képen a kis Attenborough épp a helyi ökoszisztéma masterpiece-ivel pózol. Láthatjuk, amint a hím éppen becserkészi a még mit sem sejtő nőstény áldozatát. Na jó, egy kicsit azért sejt valamit...

Andrea itt épp azon gondolkodik, hogy miért pont minden hetedik hullám a legnagyobb. A válaszra azt hiszem nem lelt rá, de egy facebookable pillanat azért lencsevégre került.

 Egy-két pillanatkép a partról. Jobb, ha vigyáztok...

A tengert téli állapotában is sikerült felkeresnünk. Erről is beteszek egy felvételt:

 Az utolsó kirándulás bemutatása következik. Ez akkor történt, amikor Hanne-Mette, a gasztrotanár, elvitt bennünket egy pár órás sétával az otthonához. Nagyon szép időnk volt. Sőt! :)

 Ennél a kis kúriánál kezdtük. Egy bácsi kalauzolt bennünket körbe a szép telken. A legjobb az volt, hogy ezt a kis kastélyt - egy lovagvárhoz hasonlóan - egy patakocska veszi körül, és csak a hídon lehet megközelíteni.

 Jé, ez meg én vagyok. Hát ez hogy került ide? Na mindegy, most már bent hagyom.

A kaland folytatódott, ugyanis Bence barátommal elhatároztuk, hogy odalopakodunk egy több száz madárból álló raj közelébe, akik épp a földön szedegették a magokat, és meglepjük őket. Ezek a madarak mindenre fel voltak készülve. Csak mi nem. Felrepültek, miközben a Rettenthetetlen Mel Gibsont meghazudtoló elszántsággal kezdtünk üvöltve rohanni feléjük. És amivel nem számoltunk, az a több száz madár több száz kiló ürüléke, amibe ekkora sebességgel belerohanni nem a legbölcsebb dolgok listáján található tevékenység. Pláne nem fehér pulóverben. De mindegy is. Lepipáltságunkon túltettük magunkat és visszabattyogtunk a csorda többi tagjához.

Innen további kalandok vártak ránk. Egy lelkes lány lefotózása miközben önfeledten ugrik a magasba, valamint egy kis ér balesetmentes átugrása. Nem tudom kit motivál jobban a másik jelenléte egy ilyen szituációban. A lány a fiút, vagy a fiú a lányt! :) Persze nem azt a képet rakom be, amelyiken a karomba viszem át a lányokat...

A kirándulás vége felé rátaláltunk egy mohaszőnyegre. Több tíz centiméter vastag tömény mohaszőnyeg. Nyam-nyam! Ezzel a képpel kívánok mindenkinek jó pihenést! Nemsokára újra jelentkezem! Remélem! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.