Sziasztok!

A tőlem már megszokott time lag-gel szeretném megosztani Veletek, milyen jó volt már végre megérkezni az előttem álló négy és fél hónap tartózkodási helyére, a Vestjylland Hojskole-ba. Ami azt illeti, igen emlékezetesre sikerült a kijutás.

 

Két-három hetes huzavonát, és keresgélést követően sikerült megszervezni, hogy milyen úton jutunk el „meseországba”, Dánia nyugati partjához. A legalkalmasabb és már-már egyetlen értelmes megoldás az idő hiánya miatt a következő volt:
Budapest – Hamburg (14 órás vonatút), majd Hamburgban ugyanennyit várakozva továbbindulunk először a DB-nal, amivel átzakatolunk a határon, egészen Kolding-ig. Ez már Dánia. Itt egy két átszállásos manőverrel eljutunk (Kolding - Esbjerg – Skjern – Ringkoebing) a sulihoz közeli városba, ahova remélhetőleg kijönnek elénk, bár még nem jeleztek vissza, hogy megkapták a levelemet. Mindegy, ez a terv, majd lesz valahogy. Hát lett is, és nem is akárhogy…

A társaságról annyit, hogy két huszonéves hölgy, Kriszti és Andi, illetve egy harmincas éveit járó fiatalember, András voltak az útitársaim. Így négyen igyekeztünk nem nagy feltűnést kelteni a 6 óriási bőrönddel, a 4 nagy hátizsákkal, a 3 kis hátiszákkal és 4 kézitáskával. Nem nagyon sikerült. De már az elején megegyeztünk, hogy bármilyen necces helyzet adódik, keményen fogjuk állni a sarat. Az első komolyabb lelki megmérettetés akkor jött, amikor Németországban egy köztes megállóhelyen András leszállt üdítőt venni. Néhány perccel később, amikor a vonat szépen lassan továbbindult, egy András fejére elég erőteljesen hasonlító egyén kezd egyre kétségbeesettebb arccal futni a vonat mellett. „Te jó Ég! Ez András!” Nos, ez nem csak azért érdekes, mert egy embert elveszítettünk, hanem mert így két lánnyal kell megoldani a kipakolást. :) Persze rögtön telefon, szuhszáh, semmi gond, majd utánunk jön egy későbbi vonattal. És tényleg.

A következő challenge az volt, hogy hogyan töltsünk el 14 órát Hamburgban, éjszaka. Első körben azt derítettük ki, hogy vajon van-e mégis valami korábbi vonat, amivel átnyargalhatunk Dániába – ott csak lesz valami váró csóró fiataloknak is. Nem volt, úgyhogy eldőlt: maradunk. Egy képet azért mutatok a csomagokról és a két gráciáról:

Másodízben körülnéztünk, hogy mi, merre, hány méter, majd szomorúan vettük tudomásul a váróterem őrének szájából, hogy az a hely kizárólag az első osztályú jegyekkel rendelkező utasoknak van fenntartva. Arra a kérdésemre, hogy akkor mégis hol éjszakázzunk négyen, az indokolatlanul sok csomagjainkkal, azt felelte, hogy „on the platform”, azaz a peronon. Egy kedves, de semmiképp sem őszinte mosollyal köszöntem meg a felvilágosítást. Majd nekifogtunk egy McDonald’s-kereső magatartásformának, gondolván ott találunk egy üres sarkot, olyan 3-4 négyzetmétereset, hogy meghúzzuk magunkat éjszakára. És igen, sikerült. Annyi bökkenő volt, hogy a Mekis fickó, aki persze nem akarta elhinni, hogy csak négyen vagyunk (valami osztálykirándulás szagot érzett), előrebocsátotta a játékszabályokat: maradhatunk, de nem alhatunk. És fogyasztanunk is kell természetesen. Én már annak is örültem, hogy nem osztotta be előre nekünk, hogy minden órában legalább egyvalakinek vásárolni kell valamit – tudjátok, mint az MLM-nél. Így néztünk ki:

Na jó. Itt maradhatunk, de nem alhatunk. Mi legyen hát? Hogyan üssük el az időt? Minden előkerült: kockák, kártyák, könyvek, stb. Meg egy kis kolbász is. Tudjátok milyen finom a Big Mac házi füstölt kolbásszal és kockasajttal? :) Ekkor írtam Nektek Facebookon, és ekkor posztoltam ezt a videót (a csövesekkel éreztünk szimpátiát):

Telt, múlt az idő, de elég lassan sajnos, úgyhogy éjfél után megelégeltük a dolgot és úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a városba. Ehhez persze valamit kellett csinálnunk a táskákkal. Rakjuk csomagmegőrzőbe! Így történt, hogy hála az édesapámtól tanult csomagolástechnikai és logisztikai képességeimnek és a közös munkánknak, négy szekrénybe belevarázsoltuk az összes csomagot. 20 euró volt. Nem baj, irány a város! Szép volt az éjszaka, még az Elbához is kisétáltunk. Még sincs ez a nap annyira Elba. Majd vissza érkeztünk hajnalban a pályaudvarra, aztán kitaláltuk, hogy mégiscsak felmegyünk az első osztályú váróterembe, és megdumáljuk velük, hogy immáron csomagok nélkül lécci, lécci, hagy maradhassunk ott. Jogalapunk annyi volt, hogy András jegye történetesen első osztályra szólt, csak a miénk nem. Kis győzködés után végül is megengedte a hölgy, és alhattunk egy másfél-két órát a párnázott székeken. És még újságot is olvashattunk, mosdóba is mehettünk, szóval nagyszerű volt.

Délelőtt 10 körül indultunk tovább Kolding felé. A rengeteg csomaggal a saját helyeinken nem fértünk volna el, így két katonát megkértünk, hogy adják át nekünk egy külső kabin két helyét, amit szépen felpolcoltunk bőröndökkel, táskákkal, a tisztelt utazóközönség nem kis szánalmát kiváltva ezzel. Már két órája utazunk, amikor a büfés kiderítette, hogy neki azok a kancsók kellenek, amik legeslegalul vannak a táskáink alatt. Okosba, de megoldottuk.

Ekkor már a következő két lépésen is gondolkodnunk kellett. Az volt ugyanis a helyzet, hogy a még ránk váró két átszállásnál egy helyütt 14 percünk, a másiknál 4 percünk volt az átszállásra. Szóval megérdeklődtük az otthoniaktól telefonon, mert persze wifi nem volt, hogy nincs-e mégis valami másik járat, amivel ha hamarabb elindulunk Koldingból, akkor nem 4 percünk, hanem mondjuk 20 percünk van átszállni. És volt! Hurrá, akkor ez remek, megbeszéltem a kalauzzal, és azt mondta csinálhatjuk. Viszont egy valamivel nem számoltunk. Mert nem is jutott eszünkbe, hogy számoljunk vele. "Szökőévben ha egyszer késik a DB vonata" – szokták mondani. Na most úgy tűnik szökőév volt, mert bő fél órát késtünk, így az eredetileg kinézett vonatunkat sem értük el. A következővel mentünk. Ekkor már az eső is elkezdett esni. A 14 perces átszállásunkkor pedig amint megérkezett a vonat, startra készen már majdnem beugrottunk a kocsiba, amikor az angolul alig (!) tudó dán vasutas 20 másodperc alatt tudta elmagyarázni, hogy csak az első kocsi megy Esbjergbe. Rohanunk a sok cuccal előre, amikor látjuk, hogy szépen elindul az első kocsi. Lassul a futásunk, és őszinte csalódottság ült mindannyiunk arcára. Csalódottság, fáradtság és kétségbeesés keveredett néhány másodpercig bennünk, amikor is elkezdtünk nevetni, de úgy igazán. :) Most már bármi jöhet, állunk elébe!

Megvártuk a következő vonatot, amivel sikeresen eljutottunk Esbjergbe. Viszont volt egy nagyon vicces szituáció a vonaton. Amikor felszálltunk, az egyik kocsiban csak két személy ült. Az egyiket, egy hölgyet megkértünk, hogy adja át a helyét, hogy a csomagokat abba a kis részbe felpolcolhassuk. Meg is köszöntük angolul, mire a nő magyarul annyit felelt, hogy szívesen. A következőnél leszállt, úgyhogy nem is tudunk róla semmit. De a lényeg csak most jön. Az egyetlen ember a kocsiban rajtunk kívül egy fekete bőrű raszta hajú srác volt, aki csöndesen zenét hallgatott közöttünk. András egyik kérdésére, miszerint hol kéne majd leszállnunk, viccesen úgy feleltem, hogy „nem tudom, talán kérdezzük meg a fekát!” Mire András: „Ne mondj ilyet, mert még lehet, hogy érti!” Erre a csávó leveszi a fülhallgatót és magyarul annyit mond, „és mi van, ha tényleg értem?”  - nem akartam elhinni!!! Földbe gyökerezett a lábam, és nem tudom milyen fejet vághattam, de rosszakaróim biztosan posztolnák a Facebookra. Kiderült, hogy a fickó anyja magyar, egészen pontosan, mint a szalonna, kolozsvári. Koppenhágában él, de az édesanyja révén megtanult magyarul is. Akcentusa szinte semmi nem volt, csak látszott, hogy kicsit keresi a szavakat. Igazából már nem is emlékszem, hogy jöttem ki a kínos helyzetből, de ő szemmel láthatóan nem neheztelt rám. Sőt, egészen közvetlen volt. Talán pont azt az egy szót nem ismeri a magyarban, hogy feka. Who knows?! :)
Szóval soha nem tudhatjuk, ki milyen nyelvet ért meg körülöttünk. Ez a szituáció annyira abszurd és hihetetlen, hogy még most is csak a fejemet rázom. Utolsó aktusként elkértem a srác email-címét, mondván, hogy nem sokára tervezek Koppenhágába menni. Szóval lehet, hogy megkeresem! :)
Már csak egyszer kellett átszállnunk, és Skjernben csatlakoztunk a másik magyar (5 fős) társasághoz, akik más úton jöttek vissza (mert ők ősszel már voltak itt). Hozzáteszem, nekik is elég kalandos volt az útjuk, mert ők is egyszer rossz kocsira szálltak fel és fölöslegesen bejárták fél Dániát!  :)

Egy kisbusszal jöttek ki értünk és elszállítottak bennünket egészen a sulihoz. Valami mennyei volt végre megérkezni! És ami pedig itt várt bennünket… az majd a következő bejegyzés tárgya lesz!
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.