No. Itt az első adandó alkalom, hogy Amerikából írjak Nektek. Mert ugye azt már előzőleg tisztáztam, hogy elsősorban Nektek írom ezt a blogot, és csak másodsorban magamnak. (Magamnak is írok elsősorban valamit, csak az kevésbé publikus).

Okay! Csak jelzem, hogy most NYC-ből kifele jövök épp egy ún. Megabus járaton. Ahol ez áll:

This bus has free wi-fi and 110 v power outlets.

Nos, ebből annyi volt igaz, hogy ez egy busz. A wi-fi és a konnektor nem annyira. Így ezt az írást is kénytelen-kelletlen vagyok utólag feltölteni.

Na de ne siessünk annyira előre. Még adós vagyok néhány dologgal. Nézzük csak:

1. A repülésről

Miután integetős, csókküldős búcsút vettem a családomtól, hamar be is szálltam a repcsibe. Ez nem MALÉV gép volt, hanem az American Airlines nagy ezüst gépe. Igen kényelmes és tágas volt. A stewardok és stewardessek nagyon kedvesek voltak – persze akkor furán néztek rám, amikor nem kértem jeget az apple juice-ba, ugyanis az amerikaiak mindenbe tesznek jeget! (És nem azért amiért a legtöbb magyar vendéglátóhelyen, hogy kiszorítsák a drága italt :P)

Itt beteszek egy képet, ami a helyemről készült kifelé. Nem rossz annyira, mintha kétszer ilyen rossz lenne.

 Az első képeim Amerikáról. Azt hiszem a Labrador-fsz.

A landolásról csak annyit jegyeznék meg, hogy abban az esetben, ha repülőutad előtt farewell party-kon veszel részt és közel 200 embert körbeölelgetsz (puszi, kézcsók, stb.) és elkapsz valami vírust, akkor ne csodálkozz, hogy a landoláskor brutális fájdalom az osztályrészed fültájékon. Nagyon kemény volt, kb. fél óra alatt süllyedtünk 8 000 métert. (Amúgy a repülősebesség 900 km/h körül mozgott, mindösszesen 10 km magasan).

2. NYC

Megérkezésem New York Citybe igen gördülékenyen történt. Mivel érkezésem előtt 2 nappal már el is dőlt, hogy mégis lesz szállásom ebben a csöpp városban, magabiztosan lépkedtem ki a repülőből, bár várt még rám két izgalom. Az első a határvizsgálat és kikérdezés, a második a szállásadóm megtalálása. Az első könnyebben ment, mint gondoltam. A második is. Ismeritek azt a kísérletet, amikor zajos helyen (pl. koktél-partin) egyszer csak valaki kimondja a nevedet, és te tüstént odafigyelsz. Na, ugyanez működik külföldön a magyar szavakkal is. Szóval gyorsan találtam magamnak egy fiatal magyar párt, akivel sikeresen átjutottunk a vizsgálaton, megtaláltuk a csomagokat és jó nagyot szívtunk a friss, tiszta (sic!) new yorki levegőből. Telefonfülkét akartam keresni, hogy felhívjam new yorki barátomat, de volt olyan gentleman a srác, hogy odaadta az iphone-ját, hogy arról hívjam föl. Ez is megvolt. Pillanatokon belül NYC útjain találtam magam. Ezt a pörgést gyerekek!

Az első élményem személyesen a helyi feketékkel felejthetetlen. Megálltunk dinnyét venni, és már az út másik oldaláról kiabáltak, hülyéskedtek és vicsorgatták a fogukat. Nagyon rendesek voltak. „Just for you” adták a dinnyét 10 dollárért. Plusz, még le is törölték a madárszart, amivel talán vonzóbbá akarták tenni a hurrikán óta is csak egyre drágább gyümölcsöt!

Hazaértünk. A szállásom Queens és Brooklyn határán volt. A környék mint a filmekben. Feketék csücsülnek a házuk előtti lépcsőn, járdán, autón, stb. Nappal is izgalmas, de éjjel! Az aztán surprising! Királyi elszállásolásban volt részem. Mindenem megvolt. Hogy is kezdtük? Pálinka, whisky, sör? Vagy whisky, pálinka, sör? Már nem emlékszem. Enni a helyi lengyel és spanyol „éttermekben” ettünk. Ízletesek voltak. A betegségemet amerikai módra kezeltük: 5 000 mg C-vitamin, 2 000 mg multivitamin és egy jókora csésze mézes tea.

Másnap két okból indultunk el Manhattanbe. Egyrészt mert szállásadó cimborám ott dolgozik, másrészt pedig azért, mert az én buszom is onnan indult délben. Metróval száguldoztunk befelé a város szívébe. (Jelzésértékkel – itt NYC-ben több mint 30 metróvonal van). Az egyik csatlakozásnál azonban elváltunk. Húha! Na, itt volt az első komoly felocsúdásom. Egyedül. Amerikában. No friends, no family, no hungarian people! Hogy mit mondjak, nagyon furcsa érzés volt. De azt hiszem hamar belejöttem: talán mire felértem a felszínre – 2 perc. Kértem egy ingyenes NYC térképet és elkezdtem 3 órás csodálkozásomat.

3 órát eltölteni 3 csomaggal – 3-szor meggondolja az ember, hogy hogyan. Az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy valahova leadom a csomagjaimat, amíg én körbefutom a környéket fényképezőgéppel. A történet pikantériája az volt, hogy közben esett az eső. Mit volt, mit tenni, bementem a közelben lévő B&H fotós boltba (ami Amerika, de talán az egész világ legnagyobb fotós üzlete – fényképész barátaim erősítsetek vagy cáfoljatok meg kérlek!), és mivel oda nem lehet csomaggal bemenni, ezért letettem a megőrzőbe ingyen a csomagjaimat! Gyerünk az utcára! Az első dolgom az volt, hogy vegyek egy esernyőt, mert az esőkabátom a bőröndöm alján volt (sic!), amit nem a legjobb ötlet az utcán, esőben bontogatni. Szóval 4 $-ért megvettem életem legpocsékabb esernyőjét, és fülig érő szájjal indultam neki az Empire State Building-nek, a Times square-nek és az egyéb nyalánkságoknak. Ezekből néhány fotó:

Két dolgot figyeltem meg NYC-ben. Az egyik, hogy itt minden nagy és a legtöbb minden el van túlozva. Sok, tömény, nemtörődöm. Itt az az érzése van az embernek, hogy nem a szabályok adnak irányt az életnek, hanem az élet ad irányt a szabályoknak. Itt nem irányítottan, hanem sodródva történnek a dolgok. Képtelenség is volna egy ilyen világvárost kordában tartani. Nem lehet. Itt annyiféle ember, annyiféle akarattal rendelkezik, hogy valóban csak a sokszínű erők eredője, amit tapasztal az ember.

A másik, hogy nagyon kedvesek a feketék. Ha nem is jókedvűek, de legalább mosolyognak. Persze nem mindenki, mert a fekete rendőrök például egyáltalán nem mosolygósak. Gondolom hivatalból nem azok. Nekik nem éri meg jópofizni errefelé! Who knows?

Na persze, már én is mosolygok magamon. Ezek az én néhányórás megfigyeléseim – ha bárki is hasonlóságot vél felfedezni az írásom és a valóság között, az biztosan csak a véletlen műve! És Nektek? Van már tapasztalatotok NYC-vel kapcsolatban? Megosztanátok? Csak hogy ne tartsuk tévedésben a kedves olvasóközönséget! 

Egy utolsó komolyabb élmény – egy üres(!) templom, a Holy Cross Church – után visszatértem a B&H-be, hogy azért ott is körülnézzek és felvegyem a cuccaimat az induláshoz. A B&H-ről érdemes tudni talán, hogy egy magyar zsidó pár hozta létre (by Herman Schreiber and his wife, Blimie). Csak hogy azért mégis valamelyest otthon érezzem magam. Bár a zöld uniformisban rohangáló, alacsony pajeszos és sábeszdeklis úriemberek nagyon aranyosak és segítőkészek voltak, mégis meg kellett válnom a társaságuktól, mert hát az időm véges volt. Irány a Megabus!

A 8 órás utamra sikerült spórolásból egy helyi specialitást vásárolnom. Nem fogjátok kitalálni: egy „donut” (fánk) volt az összes elemózsiám az útra. Vehettem volna még chicken&rice-t is, de nem volt merszem a buszon ilyet kajálni. A többi fekete utastársamnak persze volt. Szóval így jártam. Mindig tanul az ember. Külföldön többnyire a saját hülyeségeiből. 

3. Megabus (from NYC to Buffalo)

Valamilyen oknál fogva a buszon egy kisebb fajta hányinger fogott el. Nem a kajaszagtól, csak a régi szokásos „rosszullét”, amit a kinti esős idő csak felerősített a légnyomásváltozással. Ettől függetlenül persze jól éreztem magam, nézelődtem és próbáltam minél több információt gyűjteni az ablakon keresztül látott Amerikáról. Annyit azért mondhatok, hogy a Long Beach, NY esős időben is nagyon adja! Manhattan pedig egészen kivételes látvány, amikor a felhőkarcolókból álló „erdő” acél-lombkoronái éppen karcolják, vagy már át is döfik a résznévadó természeti ojjektumokat. Sorry. Nincs róla jó fotóm, de elhihetitek.

Két dologról mindenképp meg kell még emlékeznem. Biológus barátaimnak üzenem, hogy már láttam is az első olyan madárfajt, amit nem tudtam meghatározni. Hú, de még mennyi lesz!? Aztán láttam szarvasokat is: a közelünkben legelészőt és olyat is, amelyik már az örök legelőkön sétálgat – elütötték. Ja, és valami sasmadarat is láttam a 90-es út fölött körözni. Hadd higgyem, hogy a „bird of United States”, a fehérfejű rétisas (Haliaeetus leucocephalus) volt az! Köszönteni akart ünnepélyesen. „Isten hozott barátom az indiánok, a szabadság és a majd még meglátod minek a földjén!” – valahogy így!

Bátyuskám, Neked pedig azt üzenem, hogy elképesztő mennyi kamion jár errefelé! És olyan csőrös mind, mint amilyenek a kedvenceid. Én már csak arra vártam, mikor és melyikből tolat ki Kit, hogy teljesítse Devon kérését. Jó fotóm sajnos ezekről sincs, de ha 500 ilyet nem láttam, akkor egyet sem. Bár szerintem volt az 800 is, de ki számolja – ugye Peti? 

Útközben ezt a két várost érintettük: Syracuse és Rochester. Nem túl sokat láttam belőlük, de biztosan izgalmas városok a maguk nemében. Csináltam fotókat, de azt hiszem nem érdemesek az itteni bemutatásra. Majd talán máshol.

És végül is megérkeztem Buffaloba. Szerencsésen, baleset, káreset és komplikáció nélkül. Deo gratias!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.