Már csak két napom van vissza Amerikából. És ezután a bejegyzés után kis profilváltás következik. Megváltoztatom a fejlécen szereplő panorámaképet a Niagara-vízesésről, valami dán képre, hiszen lassan egy hete már Dániában leledzem. Kissé zavaró Dániából amerikai emlékeket kaparni, amikor már Dániáról is 4-5 posztot tehetnék. De ha van valami lelki hozadéka ennek a „világlátó” évemnek, akkor az a türelem. És ez sok helyütt megmutatkozik… Szóval csak türelem, és egészséges szintre hozom a lemaradást! :)

Nos, akkor folytatnám is. Utolsó teljes napomon sem tétlenkedtem, hanem gyorsan belevetettem magam Manhattan sűrűjébe.

CSÜTÖRTÖK (12.15.)
Első körben ellátogattam az Empire State Buildinghez. Felmenni nem mentem fel, mondván, hogy a CN Tower elég élmény volt a magasságok világából. Persze nem mindegy, hogy NYC-t, vagy Torontót látod felülről.



Majd innen elmenve néhány küldetést teljesítettem. Egyik barátom még nyáron megkért, hogy szerezzek neki egy sapkát egy New yorki boltból, mert ezt a márkát (Supreme) csak ott árulják, meg Japánban azt hiszem. Sikerült. Aztán visszamentem a B&H-be, hogy tonert szerezzek Tofinak, a londoni cimborámnak. Azt viszont nem tudtam venni. (Az éjféli misén találkoztunk otthon karácsonykor, de szemmel láthatóan megbocsátotta nekem, hogy nem sikerült a küldetés).

Sétálgatva, metrózgatva eljutottam a Madison Square Gardenhez. Ez egy igen híres helye Amerikának, számos híres esemény színhelye ez a csarnok. Mint például a nevezetes Joe Frazier – Muhammad Ali ütközet.
Visszatértem a Guggenheim Museumhoz, de nem tudtam, hogy ez csütörtökön tartja szünnapját. Pech. Hát akkor már csak holnapra marad… :)

Ezután úgy döntöttem, hogy elnézek a Harlembe. Ki nem hagyhatom ha már itt vagyok. És hogy izgalmasabbá tegyem, betértem egy helyi étterembe, ahol klasszikus amerikai hamburgert kértem ebédre. Nem volt rossz. Bár itt a "medium" nem egészen egyezik a buffalói "mediummal", ez jóval nyersebb volt. Szerencsére persze nem lett bajom. Bajom akkor lett volna, ha nem olyan gyorsasággal hagyom el Harlemet, mint ahogy megtettem. Kijőve ugyanis az étteremből realizáltam, hogy besötétedett és viszonylag sok fekete vett körül. Kinéztem a legrövidebb utat a metróhoz és magabiztos lépésekkel megtettem az utat. Hiába. Rossz irányba mentem le a metróhoz. Uzsgyi vissza, megkeresni a felszínen a másik lejárót és problémamentesen visszaindulni a város szívébe.
A Lincoln Centernél kötöttem ki. Itt van a New yorki operaház és a színházuk is. Szép kis épületegyüttesek ezek. És a lépcsőn kis fényekkel különböző nyelveken ki volt írva üdvözlet. Tíz percet várva – s közben már majdnem feladva – olvashattam: Isten hozott! :)
Innen húsz méterre kezdődik a Fordham University épülete. Kicsit spanoltam a portással, aki nem igazán értette, hogy miért akarok egy kis levegőt szívni itt, és miért érdekes ez a hely, de aztán elmagyaráztam, és mondta, hogy szoktak európai diákok is lenni itt, de magyarokról nem tudott. Ottlétemkor írták a hallgatók a 2011 évi utolsó zárthelyit. :)

Utolsó eseményként visszamentem a St. Patrick-ba, hogy meghallgassam a karácsonyi koncertet, ami ingyenes, de cserébe persze tömve van a hatalmas katedrális. Nem kis élmény egy ilyen helyen koncertet hallgatni.



Hazafelé az úton realizáltam, hogy ez az utolsó estém Amerikában. Nem voltam sem szomorú, sem izgatott. Egyszerűen tudatosítottam a valóságot! Nem rossz néha megtenni az ilyesmit!

PÉNTEK (12.16.)
Az utolsó nap. Előző este mindent összepakoltam szépen. Megterveztem mindent. Mikor, hol, meddig, hogyan? És elindultam, hogy találkozzam Mikivel, aki közben szintén NYC-be jött, hogy hazarepüljön, csak ő egy nappal későbbi géppel. Megbeszéltük, hogy pénteken két programot mindenképp megejtünk közösen. Az egyik a Central Parkban lévő tavon egy kis csónakázás volt. Tudomásunkra jutott ugyanis, hogy ennek a csónakázó boltnak a vezetője magyar és a magyarok ingyen csónakázhatnak a tavon. :) Persze télen nincs nyitva, úgyhogy ezt bebuktuk, de a másikról nem kell lemondanunk. Ez a New yorki magyar cukrászda. Finom minden, de ugye nem magyar-magyar pénztárcához vannak igazítva az árak, hanem amerikai-magyar vagy amerikai-amerikai pénztárcához. Úgyhogy csak egy finom teát ittunk, meg használtuk a vécét, ahol – bármennyire is ezt várnátok, de – nem szólt a magyar népzene.
Ezután leróttam tartozásomat a Guggenheimmben. Nem volt rossz. Egy kicsit másmilyenre számítottam, de ez hol érdekli az embert. Nekem tetszett a központi kiállítás is a csiga belső terében. Elég kreatív szerintem. Csak berakom provokációnak, de gondolkodtam előtte. :)

No, sokatmondóan elköszöntünk egymástól Mikivel, aztán spuriztam vissza, hogy a délután ötkor induló gépemet elérjem. Útközben beugrottam egy vinotékába, hogy bort vegyek a vendéglátóimnak ajándékba. Természetesen magyar bort. És nem fogjátok elhinni, nekem is nehéz volt akkor, de igen szép repertoárjuk volt magyar borokból. Amiket láttam:  Pfneiszl(!), Vylyan, Egervin, Pannonhalma, Ostroros, Szőke, Nyakas(!), Kreinbacher(!), Oremus, Tokaj Kereskedőház, Hétszőlő. Nyakas mellett döntöttem. Az ár-értékarány vezetett. És az, hogy fehér bort szerettem volna adni. Ha vörösbor, akkor természetesen Pfneiszl, ez nem kérdés! :)

Hazaértem, ebédelés és búcsúzás. (Néhány cuccot a súlylimit miatt sajnos ott kellett hagynom, de majd visszamegyek érte! :) Az idő előrehaladta miatt, sajnos a három-átszállásos metrózgatás nem tűnt jó ötletnek, ezért Máriáék rendeltek nekem egy Limousine-t. Kemény voltam nagyon. De tényleg muszáj volt, különben lekéstem volna a gépet, nem beszélve arról, hogy széjjelszakadtam volna annyi cuccal a sok átszállásban. A mexikói származású sofőrrel ráadásul nagyon jót beszélgettem – Liszt Ferencről és Puskásról egyaránt esett szó! :) És vicces, de ez volt a legolcsóbb megoldás.

Hazarepülésem slágere ez a szám lett. Erről mindig Amerika fog eszembe jutni:

A repülés nem viselt meg nagyon. Még úgysem, hogy Párizson keresztül jöttem és elég sokat kellett várni. De tudtam, hogy sokótokkal fogok találkozni és Dánia előtt lesz még lehetőségem egy-egy ölelésre. Szóval jetlag nélkül hazatértem, ahol a drága jó bátyám várt. Első utunkkal egy Liszt Ferenc téri étteremben akklimatizálódtam Magyarországon.

(Amikor kiszálltam a repülőgépből, még nem éreztem, de most már tudom, hogy életem egy meghatározó szakasza zárult le azokkal a lépésekkel.)

Thanks be to God!
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.